A könyvkötészet története

Az első, formailag már a könyvet „idéző”, írásra használt eszköz a viasztábla volt.

Viasztábla és e-könyv olvasó

Századunk elektronikus-könyv olvasói, táblagépei úgy festenek, mint hajdani „őseik” (némelyiknél még hasonló „íróvesszőt” is használhatunk), bár kapacitásukban mérhetetlen a különbség. Ma már inkább mennyiségben mérünk.

De ne szaladjunk ennyire előre...

A könyvkötő szakma története mára már kb. egy ezredévre nyúlik vissza. Persze a ma ismert könyvek közvetlen őseinek tekinthető (pergamen) kódexek „csak” kb. fele ilyen korúak, de feltételezhetően őket megelőzően is volt valami, amiből eme műremekek kialakultak.
E történet felgöngyölítését – a hasonlattal élve – az ókor legelterjedtebb iratformáinál, a papirusz tekercseknél kell kezdenünk. Érdekes, hogy e növényi‐, majd később állati hártyából készült „szalagot” egy vékony rúdra erősítették, a ma is használatos és kitűnő ragasztóval, búzakeményítővel.
Az ezutáni „lépcsőfoknak” az ún. pergamoni kvaternák tekinthetők. Ezek eleinte csak különálló lapok voltak, de később négy lapot összefogva, majd félbehajtva ezeket összefűzték. Később már több ilyen félbehajtott négy lapot (ívet) fűztek egymáshoz.

Korabeli könyvkötő ábrázolás

A következő fejlődési szakasz előtt még meg kell említeni azokat a viasztáblákat (ún. dipty‐, tripty‐, polyptychonokat), melyeknél már több ilyen táblát erőítettek egymáshoz. Ezek fedelét néha díszítették is.
Valószínűsíthetően még az ókereszténység idejében e kettő (kvaterna, és a viasztábla) „egyesüléséből” jöttek létre azok az íráshordozók, melyek talán még mai szemmel is már könyv‐szerűnek tekinthetők. Ezeket leginkább talán az akkor „szárnyait bontogató” kereszténység használta, mint pl. a szentírás másolatait, vagy misekönyveket. A könyvkötészetet hosszú ideig szinte csak az egyház berkein belül ismerték.
Idővel, ahogy az írnivalók megszaporodtak, megnőttek maguk a könyvek is. Az íveket már szíjbordákra fűzték és ezekkel erősítették a fa táblákhoz. Egy legenda szerint a német „Buch” (könyv) szó is onnan ered, hogy ezek a fedelek többnyire bükkfából (Buchenbaum) készültek.

Könyvkötő címer

Már a IX. században előfordultak bőrkötésű‐, valamint fémtáblás könyvek is, melyeket gazdagon díszítettek. A könyvkötészet ún. virágkora a XIV–XVI. sz.‐ra tehető és a gótikával kezdődik. A könyvek terjedelme méginkább növekszik. A fedlapok is kissé megnövekednek, így a lapokon túlérve már jobban védik azokat. Ebben az időszakban terjednek el – jórészt a megnövekedett szövegmennyiség miatt – a jelzőszalagok is. Megjelennek a vaknyomásos díszítések.
A XV. században a kereskedelem fellendülésével kezdenek más irányzatok beszivárogni Európába, főként a keleti színes díszítések hatnak erőteljesen. Ekkor a gótika egyre inkább háttérbe szorul, a renaissance kezd elterjedni. Gutenberg találmánya, a betűszedés is nagy lökést ad ennek az iparágnak, elkezdődik az eddigi viszonyokhoz képest nagyüzeminek tekinthető könyvtermelés.

Fametszet a könyvkötő műhelyről Jost Amman 1588‐ban megjelent Kartenspielbuch c. könyvéből. A rajzmásolatot készítette: Cseke György

Ezidáig szinte a németek voltak egyeduralkodók e szakmában, de ekkor már kezdenek melléjük felsorakozni az olasz‐, majd a francia‐ és angol könyvkötők is.
Az 1400‐as évek második felében viszont hazánk lép előre a könyvkötő‐ és díszítőművészetek remekbeszabott alkotásaival, a Korvinákkal. A Korvinák tulajdonképpen a legelső olyan könyvkötőipari alkotások, melyeken a bőrkötést a kéziaranyozás nagyobbszabású technikája díszíti. Bár az olasz hatás letagadhatatlan, de azért előfordulnak olyan díszítőelemek a Korvinákon, melyek nemzeti jelleget kölcsönöznek nekik. Ilyenek pl. a kettős körvonalak, melyek az olasz ornamentikára nem voltak jellemzőek, valamint a virágcsokorszerűen összefutó minták, melynek külön érdekessége, hogy bár a magyar (erdélyi) művészetben is gyakorta előfordulnak, de a perzsa díszítőművészetben is sűrűn fellelhetőek.

Aranyozott, címeres corvina‐bőrkötés (restaurálva)

Mátyás halála után sajnos nemhogy vége szakadt e virágzásnak, de még a meglévő állomány is hanyatlásnak indult. Viszont Olasz‐ és Franciaországban szépen virágzott a szakma.
A könyvkötészet „aranykorának” a XVI. századot tekinthetjük, hiszen abban a korban igen sok volt mind a műbarát támogató, mind a könyvkötő, valamint abban a korszakban egyesült a könyvkötő kezében a könyv bekötése, valamint díszítése (aranyozása) is. Ez azért érdekes, mert korunkban is vannak olyanok, akik jobbára csak aranyozással foglalkoznak.

Régi kerekes vágógép

A XVII. sz. nagy változásokat nem hoz a szakmában. Ekkor már egyre jobban teret nyer a gépesítés.
A XVIII. században már érezhetőek a hanyatlás jelei, bár a francia udvarban még igen becses művek készülnek.
A XIX. század a pangás időszaka. Itt szinte már csak a különböző régi stílusok újrafeltalálásával találkozunk. Gyorsan fejlődik a nyomdatechnika, és a könyvkötészet is egyre gépiesebbé válik. Ekkor tulajdonképpen sok kézműves iparághoz hasonlóan kettéválik a szakma. A nyomdai gépipar egyre újabb vívmányaihoz a könyvkötészetnek igazodnia kellett. Ezek az újítások természetesen a kézműiparra is hatással voltak, és már nem szorítkozhatott kizárólag a kézi eljárásokra, mint ahogy azelőtt. A könyvtermelés és a könyvkiadás jelentősen megnövekedett. A könyvvásárlók jobbára a tartalmat részesítették előnyben a kötéssel szemben, és nem kívántak nagyobb anyagi áldozatot hozni a könyv tartóssága és külseje érdekében.
Ez a helyzet sajnos a XX. században méginkább felerősödött, és tart az új évezred elején is. A mai könyvkötészet jórészt már nagyüzemi, ahol igazából már nem igényel szakmai előképzést, hogy a könyv egy adott részét a megfelelő gépbe helyezzük. A kézi könyvkötészet is már inkább ipari jellegű, hisz manapság amikor egymást követik a befizetendő számlák, lényegében lehetetlen egy‐egy egyedi kötésből fennmaradni. Ami viszont jól fizet, az meg – bár azt is lehet igényesen és kevésbé igényesen elkészíteni – nem az ún. szép része a szakmának.

Könyvkötő üzem

Régen még a szerzeteseknek esetlegesen évekbe tellett egy‐egy könyv elkészítése. Manapság pedig már ott tartunk, hogy egy munka (Szakdolgozat) esetlegesen még meg is várható! Talán nem kell különösebben részletezni, hogy ez nem azonos szint! De mindig voltak és vannak olyanok, akik lehetőségeikhez képest készek áldozni az egyedi, mívesebb darabokra. Bízzunk abban, hogy ez a jövőben is így lesz!

Felhasznált irodalom: Jaschik Álmos: A könyvkötő mesterség
(Budapest, 1922. A Népszava‐könyvkereskedés kiadása.)

 

Ablak bezárása